Bükkábrány nevét valószinűleg többen ismerik az ősi mocsárciprusok lelőhelyeként, mint az ország egyik legfontosabb energiahordozó termelőjeként. Ebből a külfejtésből kerültek elő 2007-ben a lábon álló óriási tűvelelűek, melyek mára múzeumaink megbecsült látványosságai lettek.

A leletek akkor a működő bányából, a lignitet fedő pliocén kori rétegekből kerültek elő. Szintén alig ismert, hogy a bányászat előtt itt is leletmentő régészeti munka halad, a feltárás és kitermelés kötelező előtétjeként. A múlt év során ez vezetett a különleges értékű és kiváló állapotban megőrződött mintegy 6000 éves leletegyüttes megismerésére és feltárására. Az itt talált különleges, épen megőrződött valószínűleg ékszerként funkcionált aranytárgyakat a Herman Ottó Múzeum régészei Németh Attila vezetésével tárták fel, és mutatták be ma a sajtónak.

A leletről az origo.hu közölt részletes beszámolót, innen tudjuk azt is, hogy ezek a Kárpát medencei aranyművesség valószínűleg legkorábbi bizonyítékai. Az asvanykincs.hu olvasóiban  joggal erősödhet az a tudat, hogy a bányászat nem kultúrát pusztít, ellenkezőleg, nyersanyagkincsünk feltárása mellett kultúrát teremt,  kincseket tár fel a társadalom számára. Itt is más előfordulásunkon is, akár Rudabányáról, akár Telkibányáról van szó.

Az újságcikk egyúttal elmélkedést is tartalmaz, hogy a Kárpát medencének ugyan melyik vidékéről származhat a nemesfém. Én az egyszerű magyarázat mellett maradnék, a tőle 5 km-re eső községet  ugyanis emberemlékezet óta Bükkaranyosnak hívják.

A kép forrása: origo.hu, Herman Ottó Múzeum, Miskolc