A gyakorlat persze más dolog, itt a hátrány ledolgozásához évtizedekre lesz szükség. A jelenleg nyilvántartott 34 féle olyan nyersanyag, amelynek nagy ellátási kockázata, és esetleges hiányának komoly szövődményei lehetnek továbbra is importra szorul.

Csak példaként: a kobalt 60 százaléka a Kongói Demokratikus Köztársaságból, a magnézium 97 %-a Kínából érkezik, a litium döntően Chile, Bolívia, Kína, Ausztrália lelőhelyeiről utazik.

A kockázatok csökkentésére, a hiány ledolgozására összetett stratégiát dolgozott ki az Unió, több célértékkel. 2030-ig tervezik az uniós nyersanyagláncok kiépítését több irányban. Az unió szükségleteinek 35 %-át kell minden nyersanyagfajtából belső forrásokból biztosítani, ezen belül bányászatból az igények minimum 10 %-át. A feldolgozás belső szintjét a szükségletek 40 %-ig kell emelni, az ujrafeldolgozás szintjét pedig 15 %-ig.

A stratégia széles területeket fed le, ezek között vannak műszakiak (nyersanyag kutatás), jogiak (engedélyezés könnyítése), illetve képzési irányok (készségfejlesztés, szakképzés), és sok egyéb, pl. beruházások ösztönzése, innováció.

Mint ezek a célszámok is mutatják, az út kifelé a gödörből hosszú és nehéz lesz. Politikusi fejekbe kell számukra is felfogható módon betölteni a stratégia hosszútávú fontosságát, a lakossággal elfogadtatni a közérdek érvényesülését, ha a köznek jó, nekem is jó elvét, a fiatalokat motiválni ezekre a nagy élményt és kalandot ígérő, de sok felkészülést, rugalmasságot, kalandvágyat igénylő szakmákra.

Itthon is. Ne csak mikutyánk-kölyke kőbányák és anyagnyerőhelyek működjenek kormányzati hátszéllel. Ha a szénhidrogéneket és geotermiát nem tekintjük, az évtizedek óta ledermedt egyéb hazai kutatásokat kell újraéleszteni, a külföldön dolgozó gyakorlott fiataloknak belföldi távlatokat adni, a bizánci lassúságú és bonyolultságú engedélyeztetéseket tetőtől talpig átgondolni, s a hatósági munkahelyekre ipari tapasztalattal rendelkező ipari szakembereket ültetni. Meglátjuk.