Az utóbbi hetekben több cikk jelent meg az online sajtóban a nyersanyag kitermelő ipar átkos és áldásos hatásáról az emberiség kulturális örökségének elpusztítása és felfedezése területén.
Bennszülött szent helyek elpusztulnak? Római hadihajók felszínre kerülnek? Rudapithecus? Mocsárciprusok? Ez mind bányászat.
Az ausztráliai Pilbara területének Juukan szurdokában lévő területre a Rio Tinto már évekkel ezelőtt bányabővítési engedélyt kapott, a területen a bővítés előtti kötelező régészeti feltárást elvégeztette, majd a területen robbantásokat végzett. Az már a részletek részlete, hogy a cikk dinamittal végzett robbantásról ír, melyet itt a legnagyobb valószinűséggel nem használtak, ugyanis régóta kiment már a bányászati divatból. Az őslakosok és a betelepült újlakos ausztrálok viszonya itt is állandó politikai és gazdasági viták tárgya, amely most a Juukan szurdok kérdésében izzott fel újra. A 2011 óta az őslakosok és RTZ között fennálló megállapodás jegyében 2014-től folytak az ásatások a térségben és 46 ezer éves kultúra leletei kerültek itt több – az akkori elődeinknek menedéket nyujtó barlangokban – a felszínre. A RioTinto bocsánatot kért, máskor ilyet nem tesz, változtat a termelési stratégiáján, a politikusok rosszalásukat fejezték ki, az őslakosok pedig tiltakoztak.
A pilbarai Juukan szurdok. Az őslakosok telephely mintegy 46 ezer éves. Forrás: www.mining.com
A másik hír közelebbre visz: a szerbiai Kostolácban, egy Duna menti lignitbányában római hadihajó és több kisebb csónak maradványait tárták fel, miután a marógépek a hajótestbe harapva tárták fel az ókori leletet. A hajó az i.sz. 3. száazdban épült és az egykori római katonaváros, a 45 ezer lakosú Viminacium kikötőjében állomásozott. A bányászat itt sem állt le, de a leletet kiemelték és a közeli régészeti parkba szállították restaurálásra.
Erről két idevágó hazai példa jut eszembe, olyan ittthoni régészeti lelőhelyek felfedezése, amelyek kifejezetten a bányászatnak köszönhetők. Még a nyersanyagok is stimmelnek. Akár a magyar narancs – kicsi, savanyú, de a mienk.
Az egyik a rudabányai előember, Rudi táborhelye. Koponyáját az ottani vasérc külfejtés tetején lévő fiatalabb homokos rétegekbe ágyazódva 1965-ben találta meg a vasércbánya kultúrára is érzékeny akkori főgeológusa, Hernyák Gábor. Azóta világhírnévre tett szert a lelőhely, Kordos László, illetve kanadai régészcsapatok munkája nyomán.
A másik példa a bükkábrányi lignit külfejtésünk. Itt állva eltemetődött 8 millió éves mocsárciprusok kis ligetét tárták fel 2007-ben a fejtést megelőző meddő letakarítás során. Ma már sehol nem találjuk meg Mata Tibor nevét, aki akkor bányaigazgatóként felül emelkedve saját és a vállalat érdekein, leállította a felszíntől 60 m mélységben fekvő területen a széntermelés előkészítését, meghívta a régészeket, munkaterületet és biztonságot teremtett számukra a munkájukhoz. A későbbi sajtócikkek mindenki másról szólnak, aki meghatározta őket, aki konzerválta a törzseket, aki a bemutatást szervezte. Csak azokról nem szólnak, akik megtalálták ezeket, és anyagi, műszaki eszközöket biztosítottak a megóvásukhoz.
forrás: nava.hu
Ezek mind a kitermeléssel foglalkozó vállalatok műszaki emberei voltak. Becsüljük meg őket, csak a dolgukat teszik, érdekünkben, okosan, Ma szegényebbek lennénk egy sor kultúrális értékkel nélkülük és a feltáró bányászat nélkül.
